a világ és ami előtte van

igazából két ok miatt ültem neki ennek a műnek. egyrészt horror, másrészt belga (holland nyelven). legyünk őszinték, nem potyognak százával a belga horrorok, becsüljük meg ami van. de ne ezt.

szívesen kezdeném a stáblistával, de ezt megint hanyagolni fogom, nem hiszem, hogy a belga filmrajongókon kívül bárkinek is ismerősen csengenének a nevek. Matthias Schoenaerts-et emelném csak ki, aki nem olyan régen játszott a Bikanyakban. ezen kívül inkább csak az derül ki a neveket böngészve, hogy vagy belterjes a belga filmipar is, vagy csak szeretnek együtt dolgozni a stábtagok.

inkább nézzünk valami érdekesebbet, mondjuk a címet. Linkeroever  Antwerpen egyik városrésze. Jelentése: "Bal part", utalva arra, hogy a város nagyrészt a Schelde folyó jobb partján terül el. itt játszódik történetünk. ezzel végére is értünk az érdekes dolgoknak.

én a filmet alapvetően 2 részre osztanám. az első 2 harmada unalmas, az utolsó harmad pedig szimplán zagyvaság. a karakterek elnagyoltak, ami azért nem nagy probléma, mert egyikőjük sem kelti fel az ember érdeklődését. jól ismert figurák ezek, a magába zárkózott fiatal lány, a jóképű idegen titokzatos múlttal, a zavarodott spirituális anya és nyomozásban segítő jellemtelen figura (itt bepróbálkoztak némi szerelmi szállal is, de nem csak feleslegesre sikerült, hanem érdektelenre is).

lássuk milyen tartalom leírással kelti fel a kedvet a port.hu :" Marie magányos, befelé forduló fiatal nő. Egyetlen szenvedélye az atlétika, mindent ennek rendel alá. Amikor vírusfertőzést kap, tartós kényszerpihenőre szorul. Ezalatt kezd ráébredni arra, mennyi dolog van, amit eddig nem vett észre az életben. Tetszik az a figyelem is, amiben a jóképű íjász részesíti, akivel a közelmúltban találkozott. Marie összeköltözik a fiúval, soha ilyen boldognak nem érezte még magát. Azután megtudja, hogy a korábbi bérlő, Hella rejtélyes módon eltűnt. Marie hamarosan fejfájásra, hányingerre és álmatlanságra kezd panaszkodni. Úgy gondolja, a hely rossz hatással van rá." az utolsó mondatot kivéve nagyjából ennyi a film. ebből már érezhető, hogy van egy erős Rosemary gyermeke hatás benne. nem ez a legnagyobb hibája.

most spoileres rész következik: sok kérdés marad megválaszolatlanul a filmben; miért nőnek hatalmas szőrszálak hősünk sebesült térdén? miért tűnt el az első lány ha 7 évente csak egy valakit áldoznak fel? miért lesz Bobby-ból az a harcos húsmassza a végén? komolyan van értelme ennek az újjászületés csattanónak, vagy csak próbáltak úgy tenni, mintha valami mélyebb értelme is lenne az egésznek? 

elégedettséget csak akkor éreztem, amikor a végére jutottam, akkor is csak azért mert ezt is kipipáltam. kereshetnék benne valami pozitívat, esetleg metafórákat vagy utalásokat, de nem fogok, így is túl sok időmet vette el, pedig csak 102 perc az egész.

a halál valahogy sokkal jobban érdekelt gyermekkoromtól fogva, mint az élet. talán túl korán kerültem kapcsolatba vele, vagy csak a születésemtől fogva követő depresszió miatt alakult így. felnézek azokra, akik képesek voltak utolsó mondattal alkotni, nem valami klisés zárószöveggel fejezték be földi pályafutásokat. álljon itt ezekből egy csokorral:

Thomas Jefferson--still survives...
~~ John Adams, USA elnök, † July 4, 1826

Waiting are they? Waiting are they? Well--let 'em wait.
válaszolta az orvosnak, aki "General, I fear the angels are waiting for you." szavakkal utalt az állapotára.
~~ Ethan Allen, American Revolutionary tábornok, † 1789

Am I dying or is this my birthday?
mondta, mikor magához tért betegsége közben, és az egész családját az ágya körül találta
~~ Lady Nancy Astor, † 1964

Nothing, but death.
válaszolta tetvérének, Cassandrának, aki megkérdezte, szüksége van-e valamire
~~ Jane Austen, író, † July 18, 1817

Friends applaud, the comedy is finished.
~~ Ludwig van Beethoven, † March 26, 1827

I should never have switched from Scotch to Martinis.
~~ Humphrey Bogart, színész, † January 14, 1957

Now I shall go to sleep. Goodnight.
~~ Lord George Byron, író † 1824

I am dying. I haven't drunk champagne for a long time.
~~ Anton Pavlovich Chekhov, író, † July 1, 1904

I'm bored with it all.
~~ Winston Churchill, államférfi, † January 24, 1965

Damn it . . . Don't you dare ask God to help me.
mondta a házvezetőjének, aki hangosan kezdett imádkozni
~~ Joan Crawford, színésznő, † May 10, 1977

I've never felt better.
~~ Douglas Fairbanks, Sr., színész, † December 12, 1939

I'd hate to die twice. It's so boring.
~~ Richard Feynman, fizikus, † 1988

God will pardon me, that's his line of work.
~~ Heinrich Heine, költő, † February 15, 1856

Turn up the lights, I don't want to go home in the dark.
~~ O. Henry (William Sidney Porter), író † June 4, 1910

Does nobody understand?
~~ James Joyce, író † 1941

Why not? Yeah.
~~ Timothy Leary, † May 31, 1996

A King should die standing.
~~ XVIII. Lajos † 1824

Why do you weep. Did you think I was immortal?
~~ XIV. Lajos † 1715

Too late for fruit, too soon for flowers.
~~ Walter De La Mare, író † 1956

Let's cool it brothers . . .
mondta 3 gyilkosának, kik 16-szor lőttek rá
~~ Malcolm X, † 1966

I knew it. I knew it. Born in a hotel room - and God damn it - died in a hotel room.
~~ Eugene O'Neill, író † November 27, 1953

Get my swan costume ready.
~~ Anna Pavlova, ballerina, † 1931

Put out the light.
~~ Theodore Roosevelt, USA elnök, † 1919

Sister, you're trying to keep me alive as an old curiosity, but I'm done, I'm finished, I'm going to die.
mondta az ápolónőnek
~~ George Bernard Shaw, drámaíró † November 2, 1950

I've had eighteen straight whiskies, I think that's the record . . .
~~ Dylan Thomas, költő † 1953

God bless... God damn.
~~ James Thurber, humorista † 1961

Don't let it end like this. Tell them I said something.
~~ Pancho Villa, Mexikói forradalmár † 1923

I have offended God and mankind because my work did not reach the quality it should have.
~~ Leonardo da Vinci, † 1519

Go away. I'm all right.
~~ H. G. Wells, író † 1946

Either that wallpaper goes, or I do.
~~ Oscar Wilde, író † November 30, 1900

ennyit arról, hogy nem jövök idézetekkel. legalább halottak napjára időzíthettem volna.

a főnökömmel egy apróságban eltérünk. én csendben szeretek dolgozni, ő zajban. tekintve, hogy az utóbbi hangosabb, így kényszerpályára kerülök, azt hallgatom, amit ő is. ez 2 állomás váltogatásából áll; klub rádió, lánchíd rádió. ebből következik, hogy a jobb fülem ugyanúgy megkapja a napi adagját, mint a bal. a harmóniát csak két dolog töri meg. egyrészt nem érdekel a politika, másrészt az agyam középen van. 

mint a legtöbben, én is általában 18 óráig dolgozom. adná magát, hogy a szerencsétlen, dolgos ember alig várja az 5 órát, hisz akkor már csak egy óra, látni az alagút végét. az én alagutamban ekkor hunynak ki csak igazán a fények, hisz jön a főműsor: Lecsó.

a műsor felépítése végtelenül egyszerű, a műsorvezető, Bella Levente... Hopp, itt meg is kell állnunk egy pillanatra. bevallom elsőre nem fogtam, hogy ki is ő, hisz mindenki csak Kedves Leventézi. nem állítanám, hogy lyukat fúrt a kíváncsiság az oldalamba és muszáj volt utána keresnem. erre a fel sem tett kérdésre a Hír TV adta meg a választ, egyszer csak ott ült egy politikai vita műsor vendégeként. emlékszünk még rá?

bizony, a Megasztár 2-ből az út egészen a Lánchíd Rádióig vezette. itt azért halkan megjegyezném, hogy minden elismerésem az övé. nem lett megélhetési celeb, és ez nagy szó.

visszatérve a tematikára. Levente felolvas egy napi hírcsokrot, aztán lehet telefonálgatni, és vitatkozni erről. ennyit az elméletről. gyakorlatban Levente felolvassa a híreket, aztán szabad a pálya; telefonok hada önti el az étert, hogy mindenki büdöskomcsizhasson egy jót. ha volt róluk hír, ha nem. persze ez sem teljesen igaz, hisz 2 naponta jön Körösi úr (elnézést, valószínűleg nem így írják a nevét, de ez rádióban sajnos nem jön át), aki 12-15 percben elmondja a magáét a büdöskomcsikról, és Bajnairól, így lefoglalja a a műsor negyedét. szegény Levente néha olyan, mint a szerencsétlen ügyfélszolgálatos: megpróbálja terelgetni a dühödt nyugdíjasokat, hogy egyrészt mnhh kompatibilisek maradjanak, másrészt ezt is csak néhány percbe tegyék.

így Bajnaitól zúgó fejjel fejezem be munkát, a műsorba nem kerülők pedig azzal vigasztalódhatnak, hogy ha nem is tudtak büdöskomcsizni egyet, legalább megtette helyettük más.

lecsó, Bella Leventéék kevergetik, Körösi úrék fűszerezik, én meg iszom a levét.

hogy itt is személyes húr megpendítéssel kezdhessem, el kell mondanom média és mozgóképkultúrából érettségiztem. elsőként az országban. mármint nem én, hanem mindenki,aki akkor tanulta ezt, és ráadásul érettségizett. ez nem jelenti azt, hogy értek is hozzá, pusztán megtanultam szeretni a nehéz filmeket. ez nem volt az, de nem is vártam tőle. a leírás nyomokban spoilereket tartalmaz majd.

azt mondják a TV a szem rágógumija. nekem a horror az. ha keletről érkezik érkezik, akkor már nyert ügye van. ez onnan érkezett, még ha az ijesztő fekete hajú kislány ki is maradt. 

Film ismertetőt szokás felvezetni a stábbal, de ahol a rendezői székben Pakphum Wonjinda ül, a főbb szerepeket Sumonrat Wattanaselarat, Wongthep Khunarattanrat és Amornpan Kongtrakarn játssza...ott szerintem ettől eltekinthetünk. nem teljesen, mert igen nehéz napirendre térni afölött, hogy a szereplő nevek: Phii May, Mew sőt, Johnathan. a másik, ami elsőre szemet szúrt, az a cím. bár a thai nyelv nem az erősségem, de valószínűsítem, hogy nem szó szerinti fordítással van dolgunk.

maga a film rém egyszerű. a 81 perces időtartam azért előre sejteti, hogy a készítőknek túl sok mondandója nem akadt. az első felében megkapjuk a legsablonosabb történetek egyikét; diákok utaznak, baleset, magukra maradnak egy erdőben. felesleges részletezni, a szokásos klisékkel behelyettesítve az üres hézagokat megkapjuk a történetet, aztán eszméltek a készítők srácok, túl vagyunk a film felén, és még van egy rakatt szereplőnk. húzzunk bele. belehúztak, viszonylag ipari méretű mészárlás kezdődik.

nos a végét nem szeretném ellőni, de rettenetesen blőd, az egész filmet idézőjelbe teszi, a legegyszerűbb halálból is logikai bukfencet kreál. mondhatni kicsit cabin in the woods szájízem maradt utána. ez az én hibám, hisz ez a film 2005-ös, lassabban jutott el hozzám.

röviden összefoglalva: aki arra vágyik, hogy sok ember haljon meg változatos módokon, annak ajánlom egy megtekintésre. én ennyit vártam, ennyit kaptam, se többet se kevesebbet.

hiába nem én vagyok a célközönség, mégsem hagy nyugodni a téma. nem szabad ezt jobb sorsra is érdemes lábbelit hagyni parlagon heverni. aztán rájöttem. ne csak a dohányzással rémisztgessük az embereket, ezt a hálót ki kell vetni az alkoholra is. ehhez pedig mi lenne alkalmasabb, mint maga Pocak?

nem egy díjnyertes pályamű, de szemléltetésnek megteszi.

egy vallomással kezdeném. végzettségem szerint marketing szakember vagyok, a "vonal feletti" médiumokban megjelenő reklámokból államvizsgáztam (hogy hogyan? ez is megérne egy postot...) szóval ez - mint a legtöbb szerelem - hűtlen hozzám, bár szerettem volna ilyen irányba elhelyezkedni, kibic maradtam. bár, mint tudjuk nem kell tyúknak lenni ahhoz, hogy egy tojásról megállapítsuk záp-e.

másik vallomás: van TV-m. csak nem nagyon használom. ha mégis bekapcsolom, akkor sportot akarok látni vagy reklámot. láttam reklámot, padlóra is küldött.

ez a reklám sok kérdést felvet. ugye emlékszünk még a "Mi kell a nőnek?" című filmre? van benne egy igen jól eltalált jelenet: a szebb napokat is látott Gibson nőnek öltözik, hogy belelásson abba a világba, amit el kell adnia. bizony, a marketing ilyen. meg kell találni azt a pontot, ahol a reklám figyelemfelhívó, meglepő, mégis hat a közönségre. nehéz ügy, de nem kivitelezhetetlen. gondoljunk csak a sportszer gyártó óriásokra, akik annyira érzik ezt, hogy néha már művészetbe hajlik az a néhány másodperc, esetleg perc, hogy az ember elrugaszkodik a valóságtól és pillanatokra Khan-nak, Messi-nek vagy akárki hasonló kvalitásokkal rendelkező sztárnak érzi magát. vagy akár ezen túl is szaladhatunk, és már a világ megváltása sem tűnik irracionális célnak. mert a jó marketing nem a terméket adja el. csak hozzákapcsolja azt, amit mi szeretnénk. ami lenni szeretnénk. (ez majd kap egy hosszabb post-ot, mert ráérek, és mert a téma tényleg megérdemelné.) nade, térjünk vissza kicsiny valóságunkhoz, pocakhoz.

elképzelem azt az idősebb "marketing szakembert" - mert valljuk be, ez is, mint minden ebben az országban belterjes... - amikor közlik vele, barátom, találj ki valamit, amivel el lehet adni ezt a terméket. hazamegy szomorúan és gondolkodik. mint minden rendes ember ül a TV előtt néz ki a fejéből, és jönnek az ötletek. kapcsol a film+-ra:

ok, nem az igazi, de kezdetnek nem rossz. mégiscsak a gyomorról van szó, kiinduló pontnak tökéletes. átkapcsol a cool-ra:

és íme a reklám. kezdjük az elejétől. hogyan építsünk reklámot? kezdésnek a célközönséget vesszük. jelen esetben a 30 feletti nők a korosztály. remek, ezzel meg is lennénk. az egészségük a kérdés? fantasztikus, ez is megvan, minden mai nőnek fontos ez. a történet adott, majd mit kapunk? egy beszélő zoknit! gyönyörű. nehéz eldönteni, hogy ezt komolyan gondolták, vagy csak a "mém" gyártás egyik eszköze ez, hogy a köztudatba kerüljön. ha az utóbbiról van szó, akkor akár gratulálhatnék is, hiszen sokan beszélnek erről. ezzel el lehet adni egy terméket? dehogy. kicsit olyan ez, mint amikor a CBA egyik boltjában rá kellett kérdeznem, hogy az "impulzus termékek" között található bicikli pumpából ugyan adtak-e el valaha egyet is. soha. mikor állsz a sorban, és unalmadban nézegeted a pultot, akkor mégis, mi fut át az agyadon? hm, csoki, veszek is egyet. ez reális. de: hm, veszek egy bicikli pumpát... valahogy nem igazán jön ez össze. mint ahogy az sem, ahogy egy 35 körüli nő egy zoknival beszélget.

nem vagyok már gyerek, mégis a kapcsolat köztem és az egészségügy között eddig igen egyoldalúan alakult. én fizetem a járulékokat, cserébe nézhetem a hírekben, ahogy tönkremennek a kórházak.igazából csak nézhetném, nem ápolok túl közeli barátságot a hírműsorokkal. (azért ezt megjegyzem, nekifutok egyszer és megnézem, ahogy Szellő Pista hasselhof-i sármmal jobb szemöldökét hetykén félig megemelve beszámol arról, hogy Margit a kis zerge bébi felállt valamelyik vadasparkban). ez persze ferdítés. hajdanán a gimi ablakából reggelente nézhettem, ahogy a Szent László Kórház hátsó udvarán fekete zsákokban pakolják egy furgonba a volt pácienseket. illetve ugyanebből az időszakból felsejlik egy emlék, mikor is az akkori barátnőm beverte a fejét a padlóba - ezt a padló erősen tagadná, és én is neki adnék igazat, tudván már akkor is, ha valami szilárd a feje közelébe ért, már agyrázkódást kiáltott. sebaj, remek lehetőségnek tűnt, hogy végre néhány óráról igazoltan lóghassak. soha nem felejtem el az épület II. emeletének kórház-zöld linóleum padlóját, a tömény fertőtlenítő szagot, és egy idős ember már-már gyanúsan haldokló nyöszörgését. ha még azt is hozzávesszük, hogy rajtunk és a már említett öregen - aki csak hanghatásokat biztosított a kórház-feelinghez -  egy lelket sem láttunk, akkor azt is hihetnénk, hogy valami ötlettelen horror film felvezető kockáit látjuk. de jött a fordulat, feltűnt egy fehér köpenyes ember. én nagy naivan megkérdeztem tőle, hogy esetleg doktornak tetszik-e lenni? erre zavarodottan rám nézett, és motyogva ismételgette "doktor...doktor...orvos..." majd éles váltással felkiáltott: "Orvos? biztos van itt egy. hiszen ez egy kórház!" majd elsétált. akkor jöttem rá először, nem elég, hogy az élet másolja a művészetet, de abból is a szürrealizmus a kedvence.

itt szakadt meg a kapcsolatom a magyar egészségüggyel. nekem tökéletesen megfelelt ez az állapot, mígnem egy külső hatás azt eredményezte, hogy a legközelebbi SZTK várójában találtam magam. ez a külső hatás egy vasszilánk képében bukkant fel, és a szemem fekete részében landolt. mivel az istennek sem akart kijönni, maradt az egészségügy. mondom a nem túl kedves, de annál flegmább recepciósnak: "kézcsókom, a szememben egy szilánkkal több van az ideálisnál, ki kéne venni" miután végigmért, közölte; ma nincs rendelés, keressek egy kórházat. vagy jöjjek vissza holnap. ó, mondom itt valaki nem ért valamit. nekem van egy felesleges szilánkom, az ajtóra meg ki van írva: 7:30-19:00-ig, most meg 13 óra sincs. nincs rendelés, törődjek bele. ez nem tetszett bevérzett, könnyes jobb szememnek, ezért átsétáltam az úgynevezett Medical Center-be. még se egy SZTK, na. újabb recepciós, újabb kör. " kézcsókom, elsősegélyre lenne szükségem vasszilánk ment a szemembe" a hölgy reakciója egyszerre vágott mellbe, taposott a földbe, sőt el is hantolt. "kért előre időpontot?" erre valami ritka frappánsat kellett volna válaszolnom, de arca arról árulkodott: ez most nem viccel.

felvértezve azzal a tudással, hogy manapság baleset esetén is egy nappal korábban szólnom kell, visszamentem dolgozni. persze, hogy másnapra romlott egyébként sem rózsás állapota szememnek, visszatértem az SZTK-ba. megkaptam a számom, 39 két ajtó is van, egyiken 34, másikon 35 villog. gondoltam remek, úgyis csak 300 zsebkendőt hoztam, addig csak kitart amíg ez a pár ember lemegy előttem. aztán jött a napi első döbbenet. a mellettem ülő középkorú nő telefonon beszélgetett. nem mondanám, hogy hallgatóztam, igazából a csempe alá kellett volna dugnom a fejem, hogy ne halljam. "tegnap kicsit szédültem" - kiabálta a nő a telefonba (és bele a világba...) " ezért ma bejöttem a hoszpitálba (!!!), és ha már itt vagyok kértem sorszámot a szemészetre, fül-orr-gégészetre stb..." az, hogy ez a nő ma is él, csak békés természetemnek, és annak a sokknak köszönheti, amit a hoszpitál szóval okozott. a másik döbbenet már nem is igazán hatott, beletörődtem én már mindenbe. 37 után átváltottak és jött a 41, 42 stb...

ennyi tortúra után az ember elvárná, hogy hosszas, fájdalmakkal telített operációval vessenek véget szenvedéseimnek. de nem, kb 10 mp és már kinn is volt. azért azt hozzá kell tennem, hogy az asszisztens nő valami okból kifolyólag mindenképp kiakarta - még a corpus eltávolítása előtt - deríteni, hogy "hanyas" a szemem. szemüveg kocsiban, de végülis teljesen mindegy, mert 1 : nem érdekel "hanyas" a szemem 2 : ha kínozni akarnám látószervemet, akkor megnéznék egy részt a Barátok köztből, és nem ilyen állapotban tábláról betűket felolvasnék. ezt a post-ot a doktornőnek ajánlom, életemben először éreztem hálát.

(most már tudom, hogy miért ábrázolják a patika képein a kígyót úgy, hogy csak a bal szeme látszik.)

kezdhetném hosszas ecseteléssel arról, hogy mi is a blog. miért? mert igenis érdekes kérdés ebben az elszemélytelenedett világban. mégis, ezt a ziccert most ki fogom hagyni, ott van erre a wiki, ha valakit érdekel a téma bármilyen nyelven elolvashatja. persze ha érdekli. persze ha szeret olvasni. így csak érintőlegesen vetettem fel magamban; valahogy az az érzésem támadt, hogy mielőtt bármiről is írnék, ez az egész magyarázatért kiált.

így a legegyszerűbb, ha tisztes távolból járom körül a témát. ez nem egy tematikus blog lesz. olyan klasszikus "inkább beszélek magamban, esetleg emberekhez, de nem emberekkel" blog lesz ez. volt már blogom, aminek nagy olvasottsága volt, tudom mire éhes a nép: viccek, csöcsök, filmek, zenék. meg természetesen a hangzatos, világfájdalommal foglalkozó idézetek, amiktől a Twilight saga-n szocializálódott fiatalok úgy érzik, nincsenek egyedül. nincsenek is, mondhatni annyira elszaporodtak, hogy egy normális fogadóiroda sem adna 1,01-es odds-nál többet a világvégére. ebbe túlzottan most nem fogok belemenni, csak jellemezni szerettem volna egy átlagos, népszerű blogot. nem mondom, hogy kerülni fogom ezeket a témákat, de azt sem, hogy cél az olvasottság.

akkor mi a cél? miért csinálom? miért nem írok nagy betűket? miért nem borotválkoztam 5 napja?

vegyük sorrendbe:

1. nincs cél. cél az, ha valaki el akar érni valamit. tehát ha valaminek nincs célja, akkor ez a blog az

2. Schopenhauer mondta: „Sivár dolog az élet, ezért elhatároztam : azzal fogom tölteni, hogy gondolkodom rajta” - csak nem bírtam ki, hogy ne legyen idézet. szerintem annyit nem ér az egész, hogy még gondolkodjak is rajta, inkább csak dokumentálom. talán érdekes lesz majd visszaolvasni. addig is megmarad egy játéknak a szavakkal.

3. mert nem gondolkodom nagy betűkkel. majd ha egy post-ot szerkeszteni fogok és nem lendületből megírni, akkor talán használni fogom őket.

4. csak