hogy itt is személyes húr megpendítéssel kezdhessem, el kell mondanom média és mozgóképkultúrából érettségiztem. elsőként az országban. mármint nem én, hanem mindenki,aki akkor tanulta ezt, és ráadásul érettségizett. ez nem jelenti azt, hogy értek is hozzá, pusztán megtanultam szeretni a nehéz filmeket. ez nem volt az, de nem is vártam tőle. a leírás nyomokban spoilereket tartalmaz majd.
azt mondják a TV a szem rágógumija. nekem a horror az. ha keletről érkezik érkezik, akkor már nyert ügye van. e
z onnan érkezett, még ha az ijesztő fekete hajú kislány ki is maradt.
Film ismertetőt szokás felvezetni a stábbal, de ahol a rendezői székben Pakphum Wonjinda ül, a főbb szerepeket Sumonrat Wattanaselarat, Wongthep Khunarattanrat és Amornpan Kongtrakarn játssza...ott szerintem ettől eltekinthetünk. nem teljesen, mert igen nehéz napirendre térni afölött, hogy a szereplő nevek: Phii May, Mew sőt, Johnathan. a másik, ami elsőre szemet szúrt, az a cím. bár a thai nyelv nem az erősségem, de valószínűsítem, hogy nem szó szerinti fordítással van dolgunk.
maga a film rém egyszerű. a 81 perces időtartam azért előre sejteti, hogy a készítőknek túl sok mondandója nem akadt. az első felében megkapjuk a legsablonosabb történetek egyikét; diákok utaznak, baleset, magukra maradnak egy erdőben. felesleges részletezni, a szokásos klisékkel behelyettesítve az üres hézagokat megkapjuk a történetet, aztán eszméltek a készítők srácok, túl vagyunk a film felén, és még van egy rakatt szereplőnk. húzzunk bele. belehúztak, viszonylag ipari méretű mészárlás kezdődik.
nos a végét nem szeretném ellőni, de rettenetesen blőd, az egész filmet idézőjelbe teszi, a legegyszerűbb halálból is logikai bukfencet kreál. mondhatni kicsit cabin in the woods szájízem maradt utána. ez az én hibám, hisz ez a film 2005-ös, lassabban jutott el hozzám.
röviden összefoglalva: aki arra vágyik, hogy sok ember haljon meg változatos módokon, annak ajánlom egy megtekintésre. én ennyit vártam, ennyit kaptam, se többet se kevesebbet.
