nem vagyok már gyerek, mégis a kapcsolat köztem és az egészségügy között eddig igen egyoldalúan alakult. én fizetem a járulékokat, cserébe nézhetem a hírekben, ahogy tönkremennek a kórházak.igazából csak nézhetném, nem ápolok túl közeli barátságot a hírműsorokkal. (azért ezt megjegyzem, nekifutok egyszer és megnézem, ahogy Szellő Pista hasselhof-i sármmal jobb szemöldökét hetykén félig megemelve beszámol arról, hogy Margit a kis zerge bébi felállt valamelyik vadasparkban). ez persze ferdítés. hajdanán a gimi ablakából reggelente nézhettem, ahogy a Szent László Kórház hátsó udvarán fekete zsákokban pakolják egy furgonba a volt pácienseket. illetve ugyanebből az időszakból felsejlik egy emlék, mikor is az akkori barátnőm beverte a fejét a padlóba - ezt a padló erősen tagadná, és én is neki adnék igazat, tudván már akkor is, ha valami szilárd a feje közelébe ért, már agyrázkódást kiáltott. sebaj, remek lehetőségnek tűnt, hogy végre néhány óráról igazoltan lóghassak. soha nem felejtem el az épület II. emeletének kórház-zöld linóleum padlóját, a tömény fertőtlenítő szagot, és egy idős ember már-már gyanúsan haldokló nyöszörgését. ha még azt is hozzávesszük, hogy rajtunk és a már említett öregen - aki csak hanghatásokat biztosított a kórház-feelinghez - egy lelket sem láttunk, akkor azt is hihetnénk, hogy valami ötlettelen horror film felvezető kockáit látjuk. de jött a fordulat, feltűnt egy fehér köpenyes ember. én nagy naivan megkérdeztem tőle, hogy esetleg doktornak tetszik-e lenni? erre zavarodottan rám nézett, és motyogva ismételgette "doktor...doktor...orvos..." majd éles váltással felkiáltott: "Orvos? biztos van itt egy. hiszen ez egy kórház!" majd elsétált. akkor jöttem rá először, nem elég, hogy az élet másolja a művészetet, de abból is a szürrealizmus a kedvence.
itt szakadt meg a kapcsolatom a magyar egészségüggyel. nekem tökéletesen megfelelt ez az állapot, mígnem egy külső hatás azt eredményezte, hogy a legközelebbi SZTK várójában találtam magam. ez a külső hatás egy vasszilánk képében bukkant fel, és a szemem fekete részében landolt. mivel az istennek sem akart kijönni, maradt az egészségügy. mondom a nem túl kedves, de annál flegmább recepciósnak: "kézcsókom, a szememben egy szilánkkal több van az ideálisnál, ki kéne venni" miután végigmért, közölte; ma nincs rendelés, keressek egy kórházat. vagy jöjjek vissza holnap. ó, mondom itt valaki nem ért valamit. nekem van egy felesleges szilánkom, az ajtóra meg ki van írva: 7:30-19:00-ig, most meg 13 óra sincs. nincs rendelés, törődjek bele. ez nem tetszett bevérzett, könnyes jobb szememnek, ezért átsétáltam az úgynevezett Medical Center-be. még se egy SZTK, na. újabb recepciós, újabb kör. " kézcsókom, elsősegélyre lenne szükségem vasszilánk ment a szemembe" a hölgy reakciója egyszerre vágott mellbe, taposott a földbe, sőt el is hantolt. "kért előre időpontot?" erre valami ritka frappánsat kellett volna válaszolnom, de arca arról árulkodott: ez most nem viccel.
felvértezve azzal a tudással, hogy manapság baleset esetén is egy nappal korábban szólnom kell, visszamentem dolgozni. persze, hogy másnapra romlott egyébként sem rózsás állapota szememnek, visszatértem az SZTK-ba. megkaptam a számom, 39 két ajtó is van, egyiken 34, másikon 35 villog. gondoltam remek, úgyis csak 300 zsebkendőt hoztam, addig csak kitart amíg ez a pár ember lemegy előttem. aztán jött a napi első döbbenet. a mellettem ülő középkorú nő telefonon beszélgetett. nem mondanám, hogy hallgatóztam, igazából a csempe alá kellett volna dugnom a fejem, hogy ne halljam. "tegnap kicsit szédültem" - kiabálta a nő a telefonba (és bele a világba...) " ezért ma bejöttem a hoszpitálba (!!!), és ha már itt vagyok kértem sorszámot a szemészetre, fül-orr-gégészetre stb..." az, hogy ez a nő ma is él, csak békés természetemnek, és annak a sokknak köszönheti, amit a hoszpitál szóval okozott. a másik döbbenet már nem is igazán hatott, beletörődtem én már mindenbe. 37 után átváltottak és jött a 41, 42 stb...
ennyi tortúra után az ember elvárná, hogy hosszas, fájdalmakkal telített operációval vessenek véget szenvedéseimnek. de nem, kb 10 mp és már kinn is volt. azért azt hozzá kell tennem, hogy az asszisztens nő valami okból kifolyólag mindenképp kiakarta - még a corpus eltávolítása előtt - deríteni, hogy "hanyas" a szemem. szemüveg kocsiban, de végülis teljesen mindegy, mert 1 : nem érdekel "hanyas" a szemem 2 : ha kínozni akarnám látószervemet, akkor megnéznék egy részt a Barátok köztből, és nem ilyen állapotban tábláról betűket felolvasnék. ezt a post-ot a doktornőnek ajánlom, életemben először éreztem hálát.
(most már tudom, hogy miért ábrázolják a patika képein a kígyót úgy, hogy csak a bal szeme látszik.)
